Bent az épületben már egészen más a hangulat. Interjúk készülnek, fotósok villogtatják masinájukat. Rúzsa Magdolnával, a Megasztár harmadik évadának vajdasági versenyzőjével, mintegy mókuslesen, az épület taraszán, a kert szélében beszélgettünk. A mindvégig mosolygós lány, habár nem titkolta fáradtságát, mégis jókedvűen válaszolt kérdéseinkre.
- A végéhez közeledik a vetélkedő, milyen érzések dolgoznak benned? Éleződik a verseny? Nagyon izgulsz? Elégedett vagy azzal, hogy idáig eljutottál?
- Nagyon elégedett vagyok, mert szerintem nagyon szép teljesítmény, hogy annyi jelentkező közül a legjobb négy közé kerülhettem. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy éleződne a verseny. Most már tényleg dolgozunk, énekelünk, aztán meg úgy is az fog történni, aminek történnie kell. Szerintem nagyon jó itt a hangulat a Megasztár-házban, csak hát egyre többet kell majd dolgozni.
- Fáradtak vagytok?
- Én most egy nagyon picit fáradt vagyok, mert otthon jártam Vajdaságban, és otthon sem tudtam pihenni.
- Mit jelent a számodra ez a vetélkedő? Kihívás, megmérettetés? Hogyan éled meg ezt az egészet?
- Nekem ez hatalmas nagy lehetőség, nagyon örültem, amikor bekerültem. Nagyon-nagyon boldog voltam, s az, hogy egyre tovább jutottam, és még mindig itt vagyok, számomra óriási ajándék. Nem arról szól tehát ez az egész, hogy megmérettetés, hanem csak arról, hogy mennyi mindent kaptam ezzel: megismertek az emberek, megismerték a hangomat, vannak, akik szeretnek, vannak, akik vitáznak rólam. Ezek mind nagyon jó dolgok.
- Mire számítasz, mire készülsz, ha vége lesz a vetélkedőnek? Hogyan tovább?
- Továbbra is a zene mellett szeretnék maradni, remélem, hogy nagyon sok szép dolgot tudok majd alkotni.
- Már a Megasztár előtt is tapasztalt versenyző voltál. Különböző vajdasági vetélkedők rendeszeres fellépője és győztese voltál.
- Ezt azért túlzásnak tartom. Összesen két vetélkedőn vettem részt, ezért nem is vagyok túlzottan tapasztalt versenyző. Ezek vajdasági szintű kis rendezvények voltak, amelyek egyébként nagyon kellemesek. Értem el helyezéseket is, egyszer első lettem, egyszer pedig második helyezett. Egyébként nem is azért csináltam, hogy nyerjek, hanem egyszerűen csak szerettem emberek előtt énekelni, nem mindig csak a fürdőszobában.
- Otthon egyébként milyen lehetőségek vannak arra, hogy zenével foglalkozzon az ember? Próbálkoztál Vajdaságban is?
- Volt egy kis együttesem. Nagyon ritkán tudtunk koncertezni, mert a gitárosunk Magyarországon tanult, és sokszor itt kellett maradnia tanulni, dolgozatokra készülni stb... Komoly lehetőségünk ugyan nem volt, de szerettük és csinálgattuk. Zenélgettünk, és alig vártuk a hétvégéket, hogy próbálhassunk. Nagyon sok dalt földolgoztunk, de valódi nagy lehetőség, amiben megkapaszkodhattunk volna, nem volt.
- Otthoni barátaid, ismerőseid hogyan fogadták a sikert, amit a Megasztárban elértél?
- Nagyon-nagyon boldogok, nagyon örülnek. A barátaimnak most különös, hogy nem vagyok ott, nem ökörködök állandóan. A családnak néha hiányzom, de ők is hiányoznak nekem. Most mikor jöttem el otthonról, nővérkém zokogott is egy picit. Szinte alig sikerült találkoznom vele, amíg otthon voltam, mert mindig mennem kellett valahová. Ettől függetlenül nagyon örülnek, és tényleg segítenek mindenben. Bármi bajom van, csörög a telefon, hívnak: „mondd, mi kell”... Nagyon rendesek, segítenek, és szinte mindenben mellettem állnak, ami nagyon jó érzés és nagy segítség nekem.
- Legutóbb szerbül énekeltél egy dalt. Amikor az ember érzelmeket kíván kifejezni a színpadon egy dalban, mennyire fontos a nyelv?
- Szerintem az ember akkor tudja a legtisztábban átadni az érzelemeket, amikor az anyanyelvén énekel. Viszont én úgy érzem, hogy ebben a dalban is ki tudtam fejezni az érzelemeket, mert én értem ezt a nyelvet, s valamilyen szinten beszélem is. De nem is a nyelv, hanem a kultúra miatt is, ami engem körülvett, amióta megszülettem, úgy érzem, hogy ki tudtam fejezni az érzelmeket ezzel a dallal is, hiszen valamilyen szinten a sajátomnak is érzem. Az azonban tény, hogy amikor az anyanyelvén, magyarul énekel az ember, az sokkal kifejezőbb.
- Az angol nyelvet többnyire ma már megértik az emberek, de nem volt egy kicsit merész vállalkozás egy olyan nyelven énekelni, amelyiket a közönséged nagy része nem ismeri?
- Igazából éppen ezért tettem, mert úgy gondolom, hogy lehetőség szerint minél több dolgot meg kell mutatnom önmagamból a közönségnek. Ezért döntöttem úgy, hogy ha már ismerem ezt a nyelvet, ismerem ezt a kultúrát, akkor megmutatom nekik, hogy van egy ilyen is, érdemes talán utánanézni ezeknek a dolgoknak, s talán nagyobb figyelmet is fordítani rá. Például ha az üzbég nyelvet beszélném, az üzbég kultúrát ismerném, akkor azt is fölvittem volna a színpadra, mert nagyon szép dolog, ha minél több kultúrát meg tudunk mutatni, megismertethetünk az emberekkel.
- Téged itt a Megasztárban a kezdetektől fogva úgy könyveletek el, mint aki elősorban rock zenét énekel. Ez, hogy most egy népdalt énekeltél, neked nem okozott nehézséget?
- Érdekes, mindenki azt gondolja rólam, hogy én csak rockot énekeltem korábban, holott nem, dehogyis. Én évekig néptáncoltam, népdalokat énekeltem. Ezután egyfajta könnyűzenei irányultság következett az életemben, elkezdtem valóban ezzel foglalkozni, s ebből következett aztán a rock. Nagyon sokmindent nem néztek volna ki belőlem az emberek. Az, hogy népdalt kellett énekelnem, nekem nem volt nehézség, nem volt váltás, mert én tudtam magamról, hogy én annak idején rengeteg népdalt énekeltem. Lehet, hogy a közönségnek ez különös volt, hogy AC/DC után ez a kislány kijön egy népdallal, de én tudom magamról, hogy én ezt is szeretem, ezt is tisztelem.
- Tehát van élet a rockon túl?
- A rock azért csak éljen sokáig! De természetesen sok minden más is nagyon szép, és sok mást is nagyon szeretek.
- A kedvenceid, feltételezem, mégis inkább a keményebb műfajokból kerülnek ki...
- A legnagyobb kedvencem az AC/DC, és még nagyon sokáig sorolhatnám, mert rengetegen vannak. Az az igazság, hogy nem tudok egyetlen olyan nagy kedvencet mondani, aki mellett az összes többi elhomályosulna.
- Akkor mondj példaképet.
- Van egy énekesnő, Patti LaBelle, aki teljesen mást csinál, más stílusban énekel, mint én. Azért tartom példaképemnek, mert idősen is kiáll a színpadra, és olyan dolgokat tud csinálni, ami minden tiszteletet megérdemel. Emlékszem, ültem a tévé előtt, és teljes egészében idegen stílus volt a számomra, amit hallottam. Néztem, és azt mondtam, hogy „Úristen, ha egy nap az én stílusomban ezt a dolgot meg tudom teremteni, amit ő csinál a színpadon ilyen idősen, akkor nagyon büszke leszek”. Ő az egyik példaképem. Ugyanígy vagyok Tina Turnerrel is, de róla, ugye, nem is nagyon kell beszélnem. Kifejezetten követendő példaképem azonban nincs, mert nem akarok másokat utánozni. Tisztelem azt, amit ezek az emberek ennyi ideig tudnak a színpadon csinálni, s hogy mindig tudnak frissíteni, mindig tudnak új dolgokat felmutatni. Így szeretnék én is egy nap dolgozni.